Bocsánat a hangzatos címért, tudom hogy úgy tűnik, mintha valami extra utazás keretében átbringáztam volna egész Brazíliát. Ehelyett viszont csak egy kalandról van szó, de legalább fotózgattam közben, és egyáltalán nagyon jól éreztem magam.
Szóval Maria Farinha környékén bringáztunk, ez egy kis város Recifétől északra, ha jól tudom, akkor Paulista városhoz tartozik közigazgatásilag, illetve onnan nem közigazgatják, de a brazil állapotokat most hagyjuk.
A városka gyönyörű, egyik oldalról az óceán, másik oldalról pedig egy folyó fogja közre, a folyó a település elegánsabb végénél torkollik bele az óceánba, itt ni:
Miután kiderült, hogy vendéglátóink komoly bringások, lelkesedésemet látva meginvitáltak egy kis trilhára, ami kerekezést jelent. Gondoltam, hogy kis örömbringázás lesz, így természetesen pacskerban indultam neki a túrának, ami azért igencsak balekra vall, de hát ez van, cipőm meg egyébként sem volt, sőt azt sem tudom, hogy hol van, mert két hónapja elő sem vettem, a hosszú gatyákkal egyetemben.
A dicső indulás, balomon Andre, jobbomon a fia, Vitor. Érdemes megfigyelni a kesztyűmet,a melyet a túra végére egyébként teljesen kicsináltam, vagy három helyen szétszakadt.
Szóval először is elkerekeztünk a folyóhoz, ez pár perces bringázás volt csak. Át is keltünk rajta gyorsan, a révészforma 4 rupóért vitt át minket egy ilyen csónakon:
Hogy senki se kételkedjen az átkelés valódi voltában, még fel is vettem. Persze pont annyi memória volt a kölcsön fényképezőgépben, hogy többet ne merjek vele filmezni, de már ez a kicsit több, mint fél perc is simán megérte:
Amint átértünk folyón, elkezdődött a felfelé tekerés. Na, ezt nem gondoltam volna, ugyanis roppant brutális felfelé szakaszon kellett, mint említettem papucsban és persze izzadó lábbal hajtani, társaim ráadásul roppant kemény iramot is diktáltak. Homokos hegyoldalon vagy köves vízmosásokban. Mit ne mondjak, éreztem már magam jobban is, viszont a kilátás kárpótolt mindenért. Kár, hogy annyira lógott a nyelvem, hogy egy db. fotót se csináltam közben, ami értékelhető lenne, ezt találtam csak a gépen:
A csúcson (azt hittem sohasem érünk fel) vidám kilátót találtam, amit persze már teljesen szétlopkodtak, így nem lehetett rá felmászni, de nem is volt minek. Viszont körbenőtte a hangás, így nem is látszódott alóla semmi. Távolról felrémlett egy sor domb, így rájöttem, hogy ez még csak egy volt a rám váró megpróbáltatások közül és talán a legkönnyebb. Elindultunk hát lefelé:
A képen azért jól látszik, hogy kilátással nagyjából végig igen jól el voltunk látva. Szemben a folyó, némi liget milliomosék vityillóival fűszerezve, majd az óceán.
Ezen a lejtőn egyébként csodákat éreztem, mert elkezdett igen meredek lenni és a jó kis széles ösvény átváltott vízmosásba, amelyet bőven a fejmagasságom alatt borítottak növények, alul viszont kétoldalt jófajta szúrós bozót volt, amitől nemcsak nem láttam, hogy hol megyek, de még tépték is a plazúrt.
A mountin bike sporthoz nem árt némi technikai tudás, nem tudom, hogy kiderült-e az eddigiekből, de én nem rendelkezem ezzel, viszont a szerencse kivételesen mellém állt, így megúsztam bukás nélkül, pedig nagyot lehetett volna perecelni az biztos.
Ahogy leértünk a hegy aljába, rögtön egy elhagyatott engenho-t találtunk. Az engenho tulajdonképpen tanya, Pernambucoban mindenki cukornádat termelt és brazilfát vágott, ez az egykori termelő egység sem tűnt kivételnek:
Aki egyből Isaurára asszociálna nem téved nagyot, mert itt tuti, hogy rabszolgák dolgoztak. Abban az időben, amikor ez a ház és néhány pajta hátrébb még aktívan segítette Portugáliát a herdálásban, szóval akkor még kizárólag korbácsolható munkaerő volt a környéken. Van az ilyen elhagyott régi házakban valami melankólikus Brazíliában, de még mindig jobb, mintha géppisztollyal felszerelt banditák laknának benne, ami azért szintén nem ritka a pernambuco-i vidéki körzetekben. 
Ez azért is fontos, mert amint tovább lötyögtünk Andre már messziről kiszúrt egy sompolygó egyént, akinek valami volt a kezében. Eddig egyébként nem is találkoztunk senkivel, de nem is olyan nagy baj ez arrafelé. Szóval, amilyen betyáros hely ez a Recife külterület, az a valami, bármi is lehetett volna. Így rövid kupaktanács után azt találtuk ki, hogy ha már mindenképpen arra kell mennünk, akkor azt olyan gyorsan tesszük, amennyire csak a pedál bírja. Szerencsénkre, csak ártalmatlan horgászbot volt az, így kicsit messzebbről le is kaptam a sporikat.
Ezzel meg is érkeztünk a vizekhez, de nézzünk előtte pálmát, ha már lefényképeztem:
Félreértések elkerülése végett, ezek kókuszpálmák. Egyáltalán nem őshonosak Brazíliában, de a portugálok jó érzékkel telepítették be mindenhová, ahol sikerült felszámolni a Mata Atlantico-t, tehát az óceánparti nagy dzsungelt. Nem sok minden maradt belőle, de ahol igen, ott azért elég komoly az erdő, volt szerencsém hozzá, amikor egyik nagy példaképem, Molnár Gábor nyomait követtem. Hát, nőtt is bennem a tisztelet, a fene akar Indiana Jones lenni, meghagyom az őserdőt azoknak, akik szeretik (a szúnyogokat, pókokat, meg mindenféle puskás-éhező vadembereket, akikről szerintem a Predátort mintázták).
Innentől a megszokott fel-le mellé folyamatos vízbőség is társult, szép kis folyócskák és tavacskák mellett vezettek az ösvények:
Azt tudni érdemes, hogy ezekkel a kisebb tavakkal azért érdemes óvatosan bánni, mert igen gyakori errefelé a jacaré, azaz a kajmán és mindenki kedvenc brazil állata a piranha is, az egyéb kedves lényekről nem is beszélve. Tehát kicsit más, mint a Pilisi Parkerdő, bár senki sem jön a szívcsakrás hülyeséggel, ezt mindenképpen a helyi fauna előnyére kell írni. Ezen a képen egyébként azért jönnek szembe barátaim, mert már annyira kidöglöttem, hogy egyszerűen meg kellett állnom, ők meg ellenőrizték, hogy bírom-e még. Addig is buzgón kattingattam, hogy ne tűnjön fel, mennyire készen vagyok:
Mentségemre váljon, hogy nemcsak a bringázásban, de fotózásban se vagyok profi, megörökítési késztetésem igen erős. Mivel itt most nyár van, ezért olyan piszok hőség van késő délután, hogy egyébként is patakokban folyna az emberről a víz, ha nem biciglizne kerékpározna, akkor is. Viszont cserébe levegőt venni olyan, mintha egy törülközőt dobnának az arcomra és azon át kellene inhalálni. Trópusok vagy mifene.
Az egyik tó (vagy folyó) partján találtunk egy kis házat, kis kerttel, dzsippel, stb. Nem tudom, hogy miért akar valaki egy ilyen szúnyognevelde mellé költözni, mondjuk a kertben volt két akkor mangófa, hogy Misi mókus örökké termő fája elbújhat mellette, meg gondolom hal is van bőven.
Tényleg nem kockázatmentes Brazíliában vadvíz mellé költözni, mert nemcsak a korábban említett tréfás kajmánok mászkálhatnak be kajáért az ember házába (elég komoly tragédiákat okozott ez már), de a kígyókkal sem árt az óvatosság, láttam már egy-két lélegzetelállító nagyságú viziszörnyet és akkor még nem is volt szó a kisebb, viszont annyira mérges fajtáktól, hogy már akkor halálosak, ha csak ránéznek az áldozatra.
Na, mindegy is. Egy röpke negyedórás felfelé menet után megérkeztünk a végállomáshoz, mert bezárták a kókuszültetvényen átvezető egyetlen út ajtaját. Ezt kinyitni és továbbmenni igen könnyelmű cselekedet lett volna, mert a bike biztosan lassabb, mint kilőtt a töltény. Készítettem egy célfotót barátaimról, akiknek meg sem kottyant a kis két óra hosszáig tartó kerekezés(meg sem izzadtak!), míg én már azt hittem, hogy vége mindennek:
Itt egyetlen apró problémával szembesültem, hogy kiderült: visszafelé ugyanazon az úton megyünk, ahol jöttünk, mert ugye nem lehet körbemenni. A hazaúton összesen egy darab fotót tudtam készíteni, mert pálmából sosem elég:
Köszönöm szépen Andre és Vitor Moraisnak ezt a gyönyörű túrát és most szentül megfogadom, hogy legközelebb viszek cipőt.
