Rio-Recife II.

 2008.10.01. 12:55

Szóval, csúnyán kiröhögtem szerencsétlent, ami nem túl kedves, de ezenkívül csak a kétségbeesett menekülés maradt, a busz meg elindult. Tudni kell, hogy a brazil férfiak megszállott homofóbok. Pedig rengeteg meleg van arrafelé, sőt szerintem minden 3. falkatárs kb. A kinti keményfiúk/halálosztagok/skinek kedvenc célpontjai a különféle buzeráns csapatok, gyakran verik meg/mészárolják le őket inkább szórakozásból, mint elvi alapon. Szerencsére traveszti gyorsan leszállt, de addig is buszablakból ismerkedtem Brazíliával. Rio de Janeiro hatalmas város, Pöszpör szerint a legszebb a világon, mondjuk az ő 180 fokos óceán/strand panorámás lakásában valóban káprázatos csak kinézni az ablakon is. A külvárosok teljesen semmitmondóak a gyönyörű hegyek közt, amelyek egy kicsit már a nagyon nagyon távoli dzsungelt idézik. Közben többszáz focipálya mellett megy el a történet, ahol sorban várakoznak a csapatok és meccs után átadják a stoplist a következő csatársornak. Mivel tökegyedül maradtam a buszon a sorban és az éjszaka is leszállt, simán aludtam vagy 8 órát. Ráadásul az éjszakai megállónál sem keltem fel. Ez a busztársaság, perek elkerülése miatt nevezzük csak sárgának, nem volt túl kíméletes, mintha egy régi Ikarusszal vágtunk volna neki a Budapest-Moszkva távnak, túl lehet élni, de nem jó. Ami nagyon húzósan néz ki minden br buszon, azok a kerékfelfújó automatikák vagy mik, teljesen sci-fi lett tőlük a batár. Szóval, amikor felébredtem már a sivatagban voltunk (addig nem is tudtam, hogy van az is arrafelé, de így is jelentős kultúrsokkban voltam, az se lepett volna meg, ha ufókat látok). Az út innentől kezdve váltakozva gyönyörű és vadregényes tájakon halad. Az imázst mondjuk kicsit rontja, hogy gyakorlatilag végig az út két oldalán gumis-szerelő-kocsma sorok végtelen kombója látható, de ez van. Közben útitársaim egy nagyobb csoportjáról kiderült, hogy ők a recifei kommunista párt trockijista frakciója:) és egy rioi gyűlésről jöttek. Na, akkor nesztek, kezdjük az ideológiát, másról egyébként se nagyon tudtunk beszélni, kivéve, hogy néha kölcsönadták a minden útra kötelező "Sexy" című újság kollekciójukat, amelyben részletes anatonómiai útmutatás található a brazil nőkről egy igen olcsó csoportjáról. Az egyik ifjúkomcsi beszélt angolul és én szépen elmondtam neki, hogy mi történne ha győznének (ez fél Brazília álma, pedig nem kívánok nekik egy kádárjánost sem). Aztán kitértünk Trockijra is, hangsúlyozva az ukrajnai éhezés, anarchista matrózok leverése és a német titkosszolgálat ügynöke kérdéskört, amelyről ők keveset hallottak, de szerintem megértették. Az idő rendkívül jól telt és találkoztam első rablómmal is. Mivel a Kender factory féle nadrágomban utaztam, ezért volt rajta egy jó tenyérni marihuána jel, amiből még sok mókás féreértésem származott. Szóval leszállunk egy rendes oázisban, rögtön nekiláttunk sörözni útitársaimmal és némi gitárkíséret mellett táncra is perdültünk, hogy valahogy visszatérjen az élet elült lábainkba. Közben odajött hozzám egy csöviforma, és nemzetközileg azonnal érthető szimbólumrendszerben előadta, hogy mivel foglalkozik, illetve hogy menjek vele most, mert üssük is nyélbe a dolgot. Mivel ing felett egy rövid pulóver is volt rajta, nem volt nagy kunszt rájönnöm, hogy nem óriási bugákat, hanem valami mordályt tart magánál, úgyhogy tréfásan félreértve szándékait hívtam a rendőr felé, hogy majd ő biztos segít tolmácsolni, mire rémülten elszaladt. Minden Észak-Kelet Brazíliába utazó figyelmét felhívom, hogy akin szabad ég alatt egy réteg ruhánál több található, az biztosan fegyvert visel vagy elmebeteg és nem érzi a meleget.

Szóval folytattuk útunkat, amely határozottan elkerüli a tengerpartot és inkább a sertao, azaz szabadfordításban a préri arcát mutatja. Ez a félsivatagos terület egyébként iszonyú, olyan mintha 20-30 Alföldet egymás mellé csatolnának, csak nincs Tisza, így víz sem. A népek szörnyű nyomorban élnek, néha Etiópiára hajaz, csak az éhező-szomjazó sertanejo gyerekek közt nagyon sok a nem is szőke, inkább kese hajú, így néha egész jól el tudtam képzelni, hogy milyen lesz a magyar tanyavilág az atomháború után. Persze, mint azt említettem rengeteg gyönyörű helyen is átutaztunk, Brazíliában az ellentétek tényleg pillanatonként változnak. Rio környékén például mindenhol nagybirtokok vannak, amelyek sokszáz kilométeren keresztül követik egymást, mint sok Jockey farm, csak MINDEGYIKEN nagy cirill betűs felirat hirdeti az újbrazil orosz tulajdonosok nevét.

Hajnalban érkeztünk Recifébe és rögtön beleszerettem későbbi támaszpontomba és imádott városomba. Esett az eső, fújt a szél, de csodálatosnak láttam már akkor is. Recifében ilyenkor olyan lélegezni, mintha egy szutykos mosogatóronggyal pofáncsapnák az embert és csak azon keresztül tudna levegőt venni. De nem büdös, hanem valami hihetetlen illatkavalkád van ott, a trópusi növények, fűszerek, a nők parfümjei és még számtalan dolog kering ott a levegőben. Kiszálltam a szocreál buszvégállomáson és nekiláttam taxit keresni. Nem nagy kunszt, van néhány ezer darab várakozóban, beültem és indulás a Boa Viagem negyedbe, a Conselheiro Aguilar sugárúton található Meia Lua Inteira csoport akadémiájára. A fillérbaszó jól lehúzott, vagy 45 reált fizettem, hosszú az út, de azért ez mégiscsak nagyon sok volt, kár, hogy fogalmam sem volt mennyit is ér a pénz, meg reggel 4:30 volt és hullafáradtnak éreztem magam, több mint 4 napja megállás nélkül utaztam Budapest-London-Sao Paulo-Rio-Recife útvonalon és csak egy ágyra vártam. A környék csodaszép volt és az akadémiát is rögtön megtaláltam, becsöngettem, de semmi válasz, pedig próbálkoztam rendesen:) Leültem az út szélére a hátizsákomra és elkezdtem gondolkodni, hogy mit is csináljak. Közben kisütött a nap és rájöttem, hogy valszeg a világ egyik legfullosabb helyén vagyok. Luxusszálloda felhőkarolók között voltam, de valahonnan nagyon közelről sodorta felém az óceán illatát a szél. Ebben a pillanatban a mellettem álló piroslámpánál lefékezett egy busz. Hihetetlen sikongatás támadt, ugyanis munkásnőket szállított, akik rögtön lepattantak a buszról és jöttek csókért a gringohoz, pedig borostás voltam, igaz legalább megfürödtem az éjszakai megállóhelyen. Rögtön jó kedvem lett és a sikongatásra (a csengőre nem) előbújt egy fáradt arc abadában (ez a capoeirások formaruhája) kimászott az akadémiáról és intett, hogy húzzam be a belem.

A bejegyzés trackback címe:

https://tucano.blog.hu/api/trackback/id/tr12690564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.